*annyira jó látni, hogy növekszik a nézettség száma :)) rettentően hálás vagyok nektek, hogy már egy kattintást megér a sztorim, de komment nélkül sosem tudom meg, tetszett-e vagy sem :(*

AN 0: I hope I will be able to translate it to English soon so more people will understand it.

AN 1: Általában csak angolul olvasok fiction-öket, úgyhogy bocsánatot kérek az angol kifejezésekért, de sajna magyarul nem ismerem őket. :D

AN 2: Rövid háttérsztori a szereplőkről, hogy érthetőbb legyen a kis novellám. Rory, akinek a szemszögéből olvashatjuk a történetet egy fiatal felnőtt, aki egy áruház éttermekkel teli emeletén dolgozik, az egyik kávézóban. A szemben lévő gyorsétteremben dolgozik Zora, akinek nincs megemlítve a neve ebben a fejezetben (és nem tudom még, hogy lesz-e több fejezet). Rory távolról figyelte csak a másik lányt és különös érzéseket kezdett el táplálni felé. Ha lesz folytatás a lelki világát szeretném jobban feltárni.

AN 3: A sztori nem valós eseményeket alapul, bár nem elképzelhetetlen, hogy történt már ilyen a nagyvilágban, de amiket itt leírtam, mint a saját fejemből pattantak miközben hazafelé utaztam a metrón.

.Miért ölelsz át?
-Te miért sírsz?
.Miért volt olyan nőies a kifejezésmódod mikor berobbantál a mosdóba?

-Az a seggfej exem megcsókolt, pedig tudja, hogy rohadtul elegem van belőle.
.Mosoly.
-Miért sírtál?

.Mert egy seggfej megcsókolta azt a személyt, aki tetszik nekem.

.Miért ölelsz még mindig?

-Mert egy seggfej megsiratta azt a személyt, akit hetek óta meg akarok csókolni.
...

Kezdjük az elejéről..

Nem sok mindent szeretek ebben a helyben. Sőt elég kevés dolog van itt, amire azt mondhatnám, hogy szívesen elviselem. Mégis van itt egy valami, vagyis inkább valaki, aki miatt megéri ez az egész. Persze, még jobb lenne, ha ez nem itt történne, de hát ez van. És ez a valaki Te vagy. Látlak mosolyogni, hallom a hangodat és máris jobban érzem itt magam. Ilyen esetben viszont, sajnos elkerülhetetlen a féltékenység. Mindig érzem, hogy felmegy bennem a pumpa, mikor más mosolyogtat meg vagy ér hozzád. Nem tehetek róla, ezt váltod ki belőlem, hatással vagy rám.

Az irántad érzett vágyam miatt robbant ki belőlem a mostani elkeseredésem is. Néztelek, ahogy mosolyogva felnyitod a pultot, hogy kisurranhass egy rövid szünetre és elindulsz az asztalok között. Láttam, ahogy kiül az arcodra a döbbenet mikor felnéztél és láttad, hogy az exed jön veled szemben. Nem tudtam, hogy viszonyulsz hozzá a szakításotok óta és semmit nem tudtam leolvasni az arcodról a döbbeneten kívül. Ő sietős léptekkel közeledett feléd és kifejezése nyitott könyv volt számomra. Még mielőtt felfogtam volna a jelentését, már könnyek szöktek a szemembe. Én sem értem miért reagáltam ilyen hevesen. Talán már elegem volt a sok visszafojtott érzelemből. Kinyújtotta feléd a kezét, megragadta az arcodat és maga felé húzott. Nem láttam rajtad az ellenkezést. Eszeveszett sebességgel pördültem meg a tengelyem körül és próbáltam lenyelni a könnyeimet, ám a kollégám még így is észrevette a hirtelen hangulat-változásomat. Megkérdezte mi történt és mikor egyszerre pillantotta meg az elfehéredett, könnyáztatta arcomat és a mögöttem kibontakozó képet, összeállt neki a kép. Eddig tudtam titkolni mások elől az érzéseimet, de most valaki felfedte a titkomat. Nem tudom mit akart nekem mondani, de amint kinyitotta a száját, közbeszóltam.

- Ne mond el senkinek, kérlek!

És már éreztem, hogy nem tudom visszatartani a zokogásomat.

- Mindjárt jövök.

Még be sem fejeztem a mondatot, de már rohantam. Át az üzleten, végig a folyosón és be a mosdóba. Bevágtam magam mögött két ajtót és bezárkóztam a legmesszebb eső WC-be. Csak annyira volt erőm és időm, hogy lecsukjam a fedőt és összerogyjak rajta, majd azonnal kitört belőlem a zokogás. Levegőt is alig kaptam, a saját könnyeimtől fuldokoltam és a szívem mintha abbahagyta volna a dobogást. A hajamba túrtam, a fejemet a térdeimre hajtottam és úgy próbáltam nyugalomba ringatni magam inkább kevesebb mint több sikerrel. Nem volt már semmi, ami ehhez a helyhez kössön, Veled együtt elvesztettem mindent, ami még itt boldoggá tett. Annyira nem tudtam elviselni a lelki fájdalmat, amit akkor éreztem, hogy a maradék józan eszemmel csak arra tudtam koncentrálni, hogy a körmeimet ne vájjam túl mélyen bele a hátamba, miközben a kezeimet már magam köré fontam. Nem tudtam mi történik körülöttem, nem tudtam mióta ülök és zokogok egy helyben de egyszer csak arra eszméltem, hogy a mosdó ajtaja kivágódik és hatalmas csattanással csapódik a mögötte elnyúló falba. A zengő robajt egy nem éppen nőies káromkodás követte és a hang rettentően ismerős volt. Megijedtem és egy pillanatig mindenféle hang megakadt a torkomon, levegőt sem mertem venni. A szitkozódás még egy jó fél percig folytatódott, amit erőteljes ajtó csapkodás, ütlegelés kísért. Immár teljesen tisztává vált számomra, ki tombol a fülkém túl oldalán, de még mindig nem értettem miért. Mikor az én ajtómat érte el a tombolás, és a súlyos csapásra nem vágódott ki úgy, mint a többi, teljes csönd lett. Rájött, hogy valaki más is van a helységben és úgy tűnt ez őt éppúgy megrémítette, mint engem és ugyanolyan hatással volt rá. Mikor már a légzését sem hallottam, úgy véltem, hogy kiment és magamra hagyott, vagy éppen ő akart egyedül lenni. Hirtelen, mintha akkor jöttem volna rá miért is vagyok ott ahol, újra elkezdtem sírni. Még mindig nem tudtam rendesen levegőt venni, így a zokogásomat hangos sóhajtások, szipogások kísérték.

-Jól vagy?

Hogy hogy nem estem le ijedtségemben a földre abban a pillanatban, mikor a kérdése eljutott az agyamig, rejtély volt számomra. A hangjában már nyoma sem volt a haragnak, inkább bizonytalanságot éreztem ki belőle. Jól vagyok-e? Egy szánalmas WC-deszka tetején kuporgok a munkahelyem, levegőt sem kapok a saját könnyeimtől, mégis fel tud tenni egy ilyen értelmetlen kérdést. Nem voltam jól, mert ő volt az, akire abban a pillanatban szükségem lett volna, mégse tudott volna segíteni, mert egyben ő volt az, aki ebbe az állapotba sodort.

-Nem, de hagyj egyedül, kérlek!

Reménykedtem benne, hogy nem ismeri fel a hangomat, bár félelmem alaptalannak bizonyult eltorzult, rekedtes hangomat hallva. Szerettem volna, ha berúgja az ajtót és szorosan magához húz, de azt is akartam, hogy magamra hagyjon és soha ne jöjjön rá, mi történt.

-Tudok segíteni?

Hol marad a hangjából az állandó zengés és élesség, amibe úgy belehabarodtam? Miért beszél most ilyen lágyan és megnyugtatóan? Ettől szelíd hangnemtől csak még jobban megzavarodok és azt akarom, hogy fülembe suttogjon, a nevemet kiáltsa.

Nem tudtam, mit válaszolhatnék, így hallgattam. Az események sorozata annyira ledöbbentett, hogy a sírásom abbamaradt, a légzésem is újra egyenletes lett és tisztábban hallottam mindent magam körül. A halk, bizonytalan lépteiből ítélve, közelebb lépett az ajtómhoz, majd megállt előtte. Anyag suhogását véltem hallani valahonnan az ajtó aljától, ezért lenéztem a hang forrását keresve. Ekkor vettem észre, hogy a nagy rohanásomban, a kötényem becsípődött az ajtóba és most ott lógott kettőnk között, az egyik fele az én oldalamon, a másik az övén. A szemem elkerekedett, mikor rájöttem, hogy a fekete anyagdarab ajtón túli oldalán ott virít olvasható betűkkel az étterem neve, ahol dolgozom. Már biztos voltam benne, hogy a szerencsétlenség fogalmát miattam találták ki. Éjszakai műszak volt, mindenhol maximum két-három ember dolgozott az este folyamán, így nem volt nehéz kitalálni kihez tartozhat az az elátkozott kötény. Természetesen nálunk csak két ember volt éjszakánként.

Amint elkezdte kifelé húzni a kötényt az ajtóból, megragadtam a másik felét és megállítottam. Nem volt szükségem további bizonyítékokra a kezében.

-Ne!

Kicsit élesebben volt a hangom, mint ahogy szándékoztam, de már megint könnyekkel volt teli a szemem és nem tudtam szabályozni magamat. Csak azt akartam, hogy egyedül lehessek, lenyugodhassak és megsemmisüljek. Kiáltásomra elengedte a kötényemet és helyette a kilincsre helyezte a kezét.

-Nyisd ki az ajtót!

Ezt nem parancsnak szánta, csupán kérlelt, mintha tényleg segíteni akarna. De hogyan?

-Miért?

Immár nyafogásként törtek fel belőlem a szavak, de ha ő ezt érzékelte is, nem panaszkodott.

-Mert nem foglak így itt hagyni, Rory. Nyisd ki az ajtót, kérlek!

A zárat még a második mondata közben elfordítottam és kitártam a fülke ajtaját. Meglepettsége az én arckifejezésemet tükrözte. Nyilván nem számított rá, hogy ilyen könnyen rá fog venni, hogy beengedjem. Én viszont nem a saját mozdulatomon lepődtem meg.

-Te tudod a nevemet?

Erre csak egy édes, szívmelengető mosolyt küldött felém. Elégedett volt magával, hogy el tudta terelni a figyelmemet a sírásról.

-Aha - válaszolta végül egy finom vállrándítással, majd elindult felém. Becsukta maga mögött az ajtót, a zárat is ráfordította. Hálás voltam neki, nem akartam, hogy más is ilyen állapotban lásson. Mögém sétált és leült a deszka hátsó felére. Egy kicsit előrébb kellett csúsznom, hogy kényelmesen elférjen mögöttem. Abban a pillanatban körbeölelt az illata, amint kinyitottam neki az ajtót, de most ilyen közelségből még erőteljesebben éreztem őt. Feljebb húztam a térdemet és beletemettem az arcomat a kezem és a térdeim által formált lyukba, hogy ne kábuljak el tőle teljesen. Félreértette a reakciómat, azt hitte újra rám tört a sírhatnék és finoman megérintette a vállamat.

-Minden rendben van?

Megráztam a fejemet, de verbálisan válaszolni nem akartam. Nem bíztam a hangom erősségében, most hogy ilyen közel volt hozzám és még meg is érintett. Mély levegőt vett, mintha épp döntést hozott volna és lassan felállt. Egy pillanatra azt hittem, elmegy, de csak átült úgy, hogy lovagló ülésben legyen mögöttem. Nem tudtam elképzelni miért csinálta, míg meg nem éreztem, hogy a hátamnak simul, a karjait körém fonja és a fejét a vállamra hajtja. Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra elfelejtettem, ki vagyok, miért vagyok és hol. Végül, az is eszembe jutott hogy mit akartam kérdezni.

-Miért ölelsz át?

Egy csapásra megváltozott a légkör körülöttünk. Minden egyes lélegzetét hallottam és éreztem, annyira közel volt. A haja az arcomhoz simult és erős késztetést éreztem, hogy végigsimítsam rajta az arcomat. Felemeltem a fejemet és csalódásomra ő is ezt tette. Elfordítottam az arcomat, hogy valamennyire rá tudjak nézni. Bele akartam nézni a szemeibe, hogy lássam mi játszódik le mögöttük.

-Te miért sírtál?

Vagy touché, és ezzel akarta kifejezni, hogy nem csak egyikünk tud olyat kérdezni, amire a másikunk nem akar válaszolni, vagy ez azt jelentette, hogy ugyanaz a válasz a két kérdésre. Az utóbbiban eléggé kevés hitem volt.

-Miért volt olyan nőiés a kifejezésmódod, mikor berobbantál a mosdóba?

Láthatóan zavarba hozta kérdés. Valószínűleg már el is felejtette, hogy fültanúja voltam a kirohanásának. Nem akartam a lelkében vájkálni ezzel a kérdésemmel, csupán kíváncsi voltam. Mi történhetett az alatt a másfél perc alatt míg én zokogva a mosdóba rohantam? Úgy tűnt erre választ kaphatok.

-Az a seggfej exem megcsókolt, pedig tudja, hogy rohadtul elegem van belőle.

Elképedésemet hamar felváltotta a remény egy szikrája. Amilyen bolond és mentálisan felborult voltam, ez a lehetőség át sem futotta az agyamat. Rögtön a legrosszabbat feltételeztem és magamnak köszönhetően egy ilyen kínos helyzetbe sodródtam.

-Miért sírtál?

Újra feltette a kérdést. Úgy érezte, hogy kiérdemelte a választ azzal, hogy ő válaszolt az egyik kérdésemre. Bárcsak tudná, milyen súlyú dolgot kérdez tőlem. Erre nem fogok válaszolni. Nem tudok válaszolni. Nem válaszolhatok. Másfelől viszont, kevés az esélyre, hogy lesz egy másik ilyen alkalmam, mikor ennyire nyíltan tudunk beszélgetni. Ha legközelebb találkoznánk, elhangzanának az udvarias "Hogy vagy ma?" stílusú kérdések, megvitatnánk a főnökeink legutóbbi őrültségeit és talán az időjárást is szidnánk. Nem fogunk még egyszer ilyen közel kerülni a másikhoz. Úgyhogy már csak a méltóságom állt a válaszom útjába. Nem tudhatja meg a titkom, mert nem fogok tudni többé a szemébe nézni. Itt gyorsan terjed a pletyka és egy idő után már senki szemébe nem tudnék nézni anélkül hogy egy szánakozó szempárral találnám szemben magam. Viszont akkor már semmi nem tartana itt és leléphetnék. Feltegyek mindent erre a múló pillanatra, vagy megint szalasszak el egy lehetőséget? Még mielőtt érvelni kezdhettem volna magamban, a szám az engedélyem nélkül kinyílt és szavak tódultak ki rajta.

-Mert egy seggfej megcsókolta azt személyt, aki tetszik nekem.

Nem éppen a vallomások legszebbike, de mivel nem fogalmam sem volt ki szólal meg a hangomon, nem tehettem sokat az ügy érdekében. Amint elhagyták a szavak a számat, az agyam megszűnt funkcionálni. Lélegzetvisszafojtva vártam hogy reagál. A karjai szorosabbra feszültek körülöttem, de csak azért mert hirtelen megdermedt a hallottak után. Nyilván nem erre a válaszra számított, de ő kérdezte. Megpróbáltam óvatosan kibújni az öleléséből, de annyira feszülten tartotta magát, hogy ez lehetetlen feladatnak tűnt. Ki kellett szabadulnom innen, míg még vissza tudtam fogni magamat. Ekkor már nem folytak ki a szememből a könnycseppek, helyette a torkomon gyűltek össze és változtatták a hangomat vizessé.

-Miért ölelsz még mindig?

Vagyis azt akartam neki ezzel mondani, hogy engedjen el és hagyjon elfutni, elbújni. Nem cselekedett ehhez hasonlót, tehát nem értette meg mit akartam közölni vele. Rá akartam szólni, hogy engedje le a kezét, de ő gyorsabb volt és előbb szólalt meg.

-Mert egy seggfej megsiratta azt a személyt, akit hetek óta meg akarok csókolni.

Mivel nem akartam meghallani, akármit is mond, először fel sem fogtam a szavai jelentését. Tovább fészkelődtem, hogy kiszabaduljak, de aztán elért hozzám, amit mondott. Ez nem jelentheti azt, amit hiszek, hogy jelent..

A lábaimat leengedtem a padlóra és lassan az egész testemmel oldalra fordultam, hogy teljesen rá tudjak nézni. Semmi gúnyt nem találtam a hangsúlyában, sem az arcán, sem a tekintetében. Csupán a tiszta őszinteség áradt belőle. Félve felemeltem és kinyújtottam felé a kezemet. Mikor ezt látva nem húzódott el, óvatosan kisimítottam a puha, barna tincseket az arcából és a füle mögé tűrtem őket. Elmosolyodott és lemásolta a mozdulatomat. Finoman végighúztam az ujjamat az arccsontján, az állán majd az ajkain. Erre egy halk sóhajjal kicsit kinyitotta a száját és a szemembe nézett. Nem kellett több bátorítás, nem kellett több válasz. Az ujjaimat a nyaka mögött a hajába fúrtam és gyengéden magam felé húztam a fejét. Mikor ajkai az enyémhez értek, az egyik kezét a derekam köré fonta, a másikkal az nyakamat simogatta. A csók lassan, finoman indult, mindketten a másik ritmusát találgattuk és felfedeztük egymás ízét. Azután, eluralkodott rajtunk a vágy, és szenvedélyesebben kezdtük el felfedezni a másikat. Egyre szorosabban ölelkeztünk, egyre bátrabban tudtuk eldönteni ki mit szeret. Egyszerre alázkodtunk meg a másik akarta előtt és próbáltuk irányítani a csókot.

**
Ha esetleg elolvastad és bármilyen érzést kiváltott belőled, szívesen hallom a véleményed. :)